Elvárások, amiket jobban járnánk, ha elengednénk

Elvárások, vagy akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy elképzelések. Valakivel vagy valamivel kapcsolatosan. Nem feltétlenül “várjuk el” tudatosan, hogy azok a bizonyos dolgok úgy alakuljanak, ahogy a fejünkben él a dolog, ezért is talán érdemes lehet elképzelésnek fogalmazni meg őket alkalomadtán.

Jöhet egy új helyzet az életünkbe, amiről azt gondoljuk, hogy ilyen meg olyan rossz lesz. Aztán kiderül, hogy nem is olyan rossz. Sőt kifejezetten jó. Hát ez a szerencsésebb szituáció. Ezekre talán annyira nem is emlékszünk, hiszen a pozitív dolgok kevésbé marnak eleven húsba, mint a negatívak.

Azonban ha van valamiről egy elképzelésünk, hogy milyen jó lesz, milyen jól fog alakulni az a szitu és utána köze sincs ennek a valósághoz, na akkor nagyot koppanhatunk. Több helyen, tanfolyamon, tréningen, segítő körökben alkalmazzák a módszert, hogy képzeld el, hogy milyen lesz neked amikor jó lesz. Remek. Csodás. Örömteli. Szívet melengető.

akai-pilger-395931-unsplashEz eddig rendben is van. De ebből olyan könnyen lesz már elvárás és elképzelés, hogy észre sem vesszük, hogy átcsusszantunk a határon. És ez így nagyon veszélyes. Ebből a magas utópiából leesni a sáros, mocskos, szagos valóságba, na az fáj. Az eleven húsba mar, hogy a már használt kifejezéssel éljek.

És ez után jön akkor a jól megérdemelt sokk, önhibáztatás, önostorozás, önsajnálat. Amit – ha már ebben a pocsolyában vagyunk – akkor meg is kell élni. De azt tudnunk kell mindannyiunknak, hogy ezzel rengeteg energiánk megy el, kvázi feleslegesen. Romlik az önbecsülésünk, önértékelésünk, önszeretetünk, minden ami ön-. Ezen kívül pedig hatással lehet a bizalmunkra, szeretetünkre, befogadásunkra mások felé. Mennyivel jobb lenne, ha létezne a fejünkben egy vészvillogó, ami elkezdene veszettül vinnyogni, amikor átlépünk ezen a bizonyos határon az elvárás/elképzelés felé. Akkor ott meg lehetne állni és átértékelni a dolgokat.

Ennek az egész élethelyzetnek egy kiváltságosan fájdalmas válfaja, amikor valakivel szemben támasztunk elvárásokat. Akit még nem ismerünk annyira, hogy megalapozott, valós képünk legyen róla. Elvárjuk tőle, hogy jó beosztott, jó munkatárs, jó barát, jó pár lesz. Aztán ahogyan haladnak előre a dolgok és az idő, kiderülnek egymás után a csalafintaságok. Hogy várj, lehet h annyira nem is érdekli, hogy mi van velem, csak a saját dolgát fújja, pedig elvileg barátok vagyunk? Hogy ez az új munkatárs, aki jött a céghez végül mégsem olyan megértő, mint ahogy eleinte mutatta magát? Hogy azt gondolom, majd ő lesz a párom, de rájövök, hogy a közelében sincs annak, amit gondoltam róla? Hogy lehet hogy akiről azt gondoltam, hogy az év munkavállalója lesz, egy tehetséges önmarketingelő, de nincs mögötte semmi? És még sorolhatnám.

aanthony-tran-679123-unsplashIlyenkor nagyon meg tud rendülni a hitünk a saját véleményalkotásunkban, az emberismeretünkben, kb. az egész világban is akár. Arról nem is beszélve, hogy ennek a végére érve elveszíthetjük azt az embert, akiről tévesen feltételeztünk olyan dolgokat, amik nincsenek ott. Pedig lehet, hogy egyébként értéket tudnánk képviselni valamilyen egyéb módon egymás életében.

Tudom, könnyű ezt mondani, de meg kell próbálnunk elvárások/elképzelések nélkül élni. Annak örülni, amit kapunk, mert okkal vannak úgy a dolgok, ahogyan. Lehet, hogy pont ez a jelenlegi helyzet a lépcső oda, ahova jutni akarunk. Csak meg kell még ebből tanulnunk valamit. Meg kell még ebben látni valami fejlődési utat, mozzanatot.

Észben kell ezt tartani, még akkor is, ha nagyon nehezen megy. ¤

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s