Extrém randi egy extrém nárcisztikussal

Ami a nárcisztikus emberi kapcsolódásokat illeti, már sokat láttam, tapasztaltam magam is. Ami azonban most egy randin történt velem, az még engem is meglepett…

Interneten ismerkedtünk meg a fiatalemberrel, egy rövid chatelés után hozta fel, hogy találkozzunk személyesen is – én benne voltam, puding próbája amúgy is az evés. Írogatás közben is sokat meg lehet tudni egy emberről, de a valóság úgyis akkor derül ki, amikor személyes találkozásra kerül a sor.

Elmentünk hát egyik este meginni egy italt.

A fiatalember több mint egy évtizede él országunkban, beszéli a nyelvünket, de nem itt született. Találkozásunk első 20 percében ömlött belőle az indulat és feszültség, hogy mennyire nehéz ebben az országban megkapni a letelepedési engedélyt, hogy őt hányszor utasították el és verték át és még mindig nem kapta meg, holott több ismerőse milyen könnyedén elintézte ezt.

Amikor még interneten keresztül beszélgettünk, említette, hogy fogorvosnak tanul, de ebben az évben mégsem folytatta a tanulmányait, mert unalmassá vált a dolog. Ez csak abból a szempontból vált később érdekessé, hogy egy 38 éves emberről beszélünk, aki – mint kiderült – ezidáig még nem igazán dolgozott. Inkább csak kereste az útját, a családjától a távolból érkező anyagi támogatással.

Szóval az első 20 perc fröcsögése után már gyanússá vált, hogy nem egyezik az életszemléletünk.

De ami ez után következett, azt azért még én sem gondoltam volna.

Ha pszichológiai szempontból vesszük a nárcisztikus személyiségzavar tüneteinek listáját, akkor ezen a randin minden egyes tünetet sikerült kipipálnom. Méghozzá vastagon….

Ami ennek a fiatalembernek a legfőbb dolog volt a találkozónkon, hogy rám zúdíthassa a lelki bánatát. Hogy őt mennyien és mennyiszer visszautasítják, neki mennyire rossz, hogy ő nem talál munkát, hogy ő depressziós és valaki kellene, hogy segítsen neki.

Úgy állította be magát, hogy ő a világ legnagyobb áldozata.

Az elején még próbáltam utalni rá, hogy ha talán picit pozitívabb hozzáállással lenne az élet dolgai felé, akkor lehet, hogy ő maga is ezt kapná vissza a külvilágtól. Természetesen lepattant róla a dolog. Hiszen ő tökéletes, csak mindenki más hülye ebben a világban.

Az egy órás találkozónk alatt, háromszor játszotta azt el, hogy a telefonján elkezdett pötyögni. Első alkalommal csak megkérdeztem, hogy minden rendben van-e, ami miatt egy randi kellős közepén legalább 5 percen keresztül némán nyomkodja a telefonját. Igen, persze, minden szuper, csak hát a könyvelőjével kell egyeztetni, mert hát neki segítségre van szüksége és most tud vele egyeztetni…. Ahha, jó…. Amikor másodszor megtörtént a dolog, megkérdeztem tőle, hogy érzékeli-e, hogy ez kifejezetten udvariatlan dolog, miközben elvileg egy randin van.

Különösebben nem érdekelte, hogy bunkó volt. Sőt, egyáltalán nem érdekelte. Mert csak és kizárólag önmaga érdekelte.

Körülbelül fél óránál tarthattunk, amikor kifakadt, hogy hát én nem is beszélek magamról, és meséljek. Fú, barátom, hát mit is mondhatnék…. Hogy az elmúlt 30 percben te fröcsögtél, egy kérdésed nem volt felém. Vagy ha esetleg érdekelnélek, akkor lenne konkrét kérdésed, nem csak ez az odavetett „mesélj magadról”? Gondoltam kicsit még megfigyelem ezt a szituációt, úgyhogy elkezdtem magamról beszélni.

Olyan 2 és fél percig bírta is, hogy nem róla van szó, aztán visszavette a beszélgetés fonalát és folytatta a dolgot önmagánál.

Közben azért kiderült, hogy én dolgoztam korábban olyan cégeknél, ahova ő próbálna elhelyezkedni, de hát hiába, mert őt mindenhonnan elutasítják. Pedig ő vezérigazgató lehetne bármilyen cégnél, ahova felvennék. (Hogy mivan???) De hát nem veszik fel, pedig nagyon kezdő pozíciókra jelentkezik, és bármit megcsinálna. Azért megkérdeztem, hogy bármikor is csinált-e ilyen „alantas munkát”, amikről beszél. A válasz persze a nem volt. Itt vált világossá, hogy az extrém nárcisztikusokra jellemző nagyzásban szenved. Hogy ő mindenki felé helyezi önmagát, csak hát ezt senki nem veszi észre, hogy ő a zseni és ő lehetne az atyaúristen. Ezért persze mindenki más a hülye, csak ő a helikopter. Továbbra is.

Hú, azért itt sokkot kaptam, nem kicsit.

Mert erre a témakörre ő azért visszatért még sokszor. Nagyon sokszor. Hogy az emberek körülötte mennyire hálásak azért, hogy ismerhetik őt, és mennyire felnéznek rá. Bár soha még egy napot nem dolgozott, eddig küldték neki otthonról a pénzt és közben ő meg van győződve a saját nagyságáról és tehetségéről – ami miatt persze nem vállal el semmilyen vacak melót, mert hát ő ugye – ha felvennék – rögtön vezérigazgató lehetne.

Van itt baj, nem is kevés….

De a lehetőségre rákattant. Hogy én majd őt megmentem.

„Akkor elküldöm neked az önéletrajzomat, te pedig majd beajánlasz ezekhez a cégekhez” – mondta ő. Mondta. Nem kérte. Mondta. Kvázi utasított.

Én erre elmeséltem neki, hogy ez nem így működik, nem fogom beajánlani, mert nem is ismerem, nem az én dolgom, és különben is.

„De hát ez a minimum, hogy segítesz nekem munkát találni! Nem látod, hogy szenvedek??!”. Hogy mi?? Bocsáss meg, hogy hogy érted?? Nincs minimum, nem feladatom megoldani az életedet, ez pedig kifejezetten nem egy első randis témakör, vagy segítségkérés.

Na innentől kezdődött a teljes mélyrepülése a beszélgetésnek.

Közben még azért kifejtette, hogy ő ma este bármilyen nővel találkozhatott volna, de ő engem választott. Csak hogy érezzem magam megtisztelve, hogy egy ilyen emberrel találkozhattam. Hát megtisztelve is éreztem magam, csak éppen nem amiatt, amit ő gondolt. Hanem hogy életem legextrémebb nárcisztikusával találkozhattam, és végleg megtanulhattam ezt a kemény leckét.

A beszélgetésünk közben a lelki szemeim előtt láttam a nárcizmus tüneteinek listáját és ahogy azon egyenként villannak fel az éppen realizálódott dolgok. Ha így visszagondolok, ez a rész akár éppen szórakoztató is lehetett volna…

Addigra azonban már kifejezetten kellemetlenül éreztem magam, hogy ennyire nyomasztja rám a problémáit (pedig egészen magas a tűréshatárom, talán túl magas is), illetve hogy mentsem meg és én segítsek neki munkát találni. Ennek pedig hangot is adtam.

Na ezen kiakadt. Hogy ő egyáltalán nem nyomaszt ezzel, mit gondolok én??!

„Nincs igazad, hogy így érzed, amit érzel, mert én nem nyomasztalak ezzel.”

Ööö, mit ugyanazt a csatornát nézzük, barátom?? Szerintem te háttal ülhetsz az egész TV-nek…

És ekkor jött az a mondat, ami a nárcisztikusok leírásnál a pszichológia nagylexikonjában vastag betűvel kiemelve szerepelhet: „Túl érzékeny vagy, nincs igazad, hogy ezt érzed, én csak kedves voltam veled”.

Na ekkor gurult el nálam a pöttyös végleg.

Itt ül velem szemben egy ember, akinek olyannyira torzult a képe a valóságról, hogy én olyat még nem láttam. Aki szerint a pszichológusa azt mondta neki, hogy megtisztelve érzi magát, hogy ő hozzá jár. Hát azért megnézném én azt a pszichológust, aki ilyet mond egy páciensének. De segítek. Ilyen nincs. És pont. De ennek az embernek a realitásérzéke olyan mértékben köszönőviszonyban sem volt a valósággal, hogy az konkrétan kezdett félelmetes lenni.

Ültem ott az Akvárium teraszán egy asztalnál vele és szerettem volna, ha kiderül, hogy csak viccel.

De nem viccelt. Ő ezeket mindet teljesen komolyan gondolta. Hogy ő egy superior emberi lény, de ezt senki nem veszi észre és ő az áldozat.

Komolyan mondom, megrémültem.

Amikor elkezdett az eddigi lenyomás helyett frontális támadásba lendülni ellenem, hogy tulajdonképpen én vagyok a hibás, az volt a vészharangok leghangosabb kongatása.

Itt már nem tudtam megtartani semmilyen, eddig megfigyelőként működő énemet és kitört belőlem a nevetés (ami tulajdonképpen egy módja volt a feszültségoldásomnak abban a pillanatban).

Mondtam neki, hogy nálam ez volt az utolsó pont, köszönöm a pohár bort, de nálam itt véget ért az este.

Erre ő mondta, hogy akkor várjam meg legalább, amíg megissza a sörét. Aztán azzal folytatta, hogy én tulajdonképpen soha nem fogok egy olyan jó férfit találni mint ő, mivel én csak majd egy hetven éves vackot fogok találni magamnak, aki labdába sem rúghat mellette.

Ó te jó ég… Ez mit gondol??

Ekkor felálltam, mondtam neki, hogy remélem megtalálja, amit keres és otthagytam a fenébe.

Nem szeretek így távozni, de itt más lehetőségem nem volt. Ez az egy órás találkozó ennyit érdemelt.

Most, hogy írom ezt az összefoglalót, még mindig meg vagyok rökönyödve. Azt hittem, hogy már láttam igazán durva extrém nárcisztikus embereket. De ez után rá kellett jönnöm, hogy legkevésbé sem.

Ez a férfi volt a legdurvább mind közül. Elképzelni sem merem, hogy ha bármikor bárki is úgy dönt, hogy a párja lesz ennek az embernek, akkor mennyire fog sérülni abban a kapcsolatban.

 

Ilyenkor vagyok hálás a munkámért, az eddig tapasztalataimért, amiből egyértelmű volt számomra, hogy itt bizony nagy a baj. Klinikai eset szintű nagy.

Remélem, hogy ti, akik ezt elolvassátok, tanultok belőle az én megélésemen keresztül is. És magatoknak már nem kell majd megélnetek egy ilyen történetet.

 

 

Kapcsolódó cikkek:

Nárcisztikus..? Te jó ég….

Tippek az extrém nárcisztikusok kezelésére

Ha tetszett a cikk, látogasd meg a párkapcsolati és randizós cikkeim listáját is további olvasnivalókért.

 

 

 

A tartalom a Womagic.hu oldalon jelent meg magyar nyelven.

4 hozzászólás Új írása

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s