Félelem az egyedül töltött időtől

Sokszor látni azt a viselkedést felnőtt embereknél, hogy félnek egyedül tölteni időt. Sőt, egyenesen akár retteghetnek is tőle. Itt most nem arra gondolok, hogy valaki fél elvonulni hetekre nem érintkezni emberekkel, teljesen elszigetelten a világtól. Hanem olyan teljesen hétköznapi dolgokra, mint egy délelőttöt egyedül tölteni otthon, alkalmasint egyedül élni, egyedül menni bevásárolni és társai.

Ez most így hirtelen akár furcsán is hangozhat, hogy vannak emberek, akik nem képesek arra, hogy akár csak egy – mások számára – jelentéktelen mennyiségű időt egyedül tudjanak tölteni. Pedig sajnos sokan vannak ezzel így. Ebben a cikkben most azt szeretném körbejárni, hogy milyen viselkedést vált ki ez a félelem ezekben az emberekben, honnan ered ez az egész, milyen lesz majd párkapcsolatban és barátságban egy ilyen ember és milyen szülői viselkedést fog ez eredményezni a saját gyerekeivel szemben.

.

Hogyan viselkednek az egyedül töltött időtől félő emberek?

kimson-doan-AZMmUy2qL6A-unsplash

Ők azok, akik egyrészt mindig csinálnak valamit. Másrészt, ezt mindig valakivel/valakikkel együtt csinálják. Ehhez az évek során ki is alakították maguknak a megfelelően széles baráti kört, akikből mindig akad valaki, aki melléjük szegődik egy-egy tevékenységhez. 

Ők azok, akik legszívesebben reggeltől estig valakinek a társaságában vannak – legyen ez egy barát, a szüleik vagy a párjuk. Mindent elkövetnek annak érdekében, hogy – szélsőséges esetben – egy órát se kelljen egyedül tölteniük. 

Ők azok, akik a szülői házból vagy már rögtön a párjukkal költöznek össze, vagy pedig olyan „saját” helyre, ahol minimum egy lakótársuk azért biztosan van. Így hát elérik azt, hogy soha nem kell egyedül lenniük.

Ha mégis képesek valamennyi időt önmagukban tölteni, akkor is kell, hogy valami zaj legyen körülöttük – legyen ez a háttérzajnak bekapcsolt TV vagy hangosan szóló zene. A csend az ő egyik legnagyobb ellenségük, mely az egyedüllét nyomorúságának érzésével hatja át őket.

Ők azok, akik olyan mértékben azzal vannak elfoglalva, hogy ne maradjanak egyedül, hogy mindeközben elfelejtkeznek saját magukról. Mivel a társaság kedvéért akár extrém mértékben is alkalmazkodhatnak másokhoz, elveszítik a kapcsolatot saját magukkal. 

Egyszerűen nem tudják, hogy kik ők maguk, mások nélkül, a mások által róluk visszatükrözött kép nélkül. Sokszor nincsenek tisztában a saját érzéseikkel, félelmeikkel, igényeikkel, vágyaikkal. 

Hiszen mikor is lenne idejük ezeken elgondolkodni, amikor soha nem töltenek időt egyedül?

.

Honnan ered ez a félelmük?

melanie-wasser-j8a-TEakg78-unsplash

Nagy titkot nem árulok el: most is – mint nagyon sokszor máskor is – a gyerekkorban keresendő a válasz. Aki túlságosan ragaszkodó, féltő, főként a saját pszichológiai igényei kielégítésére törekvő szülők mellett nőtt fel, az azt tanulja meg, hogy csak akkor van biztonságban és akkor áll védelem alatt, ha mindig van körülötte valaki. Az így felcseperedő gyerek számára az egyedül töltött időt maximum büntetésre használják. Így aztán szépen az kondicionálódik a gyerekbe, hogy csak akkor van minden rendben, ha nem egyedül van, és akkor van baj, ha egyedül van.

Ilyenkor is csupán egy dologról van szó: a szülő a saját félelmeit és a saját nem egészséges működésmódját oltja be a gyerekébe – többnyire teljesen tudatalatti módon. 

A szülő fél önmaga egyedül lenni, ezért magához láncolja a gyerekét, mindig vele van. Így a szülő pszichológiai igénye kielégítésre kerül, viszont a gyereke kárára. Hiszen így a gyereke ugyanezt a mintát fogja felnőve a saját életében is futtatni – legalábbis addig a pontig, amíg ő maga rá nem jön, hogy ez számára mennyire káros és el nem kezd dolgozni a minta megváltoztatásán.

Az így felnőtt egykori gyerekek felnőttként tele vannak bizonytalanság érzéssel, félelemmel, bizalmatlansággal a világgal szemben. Mivel gyerekként nem azt tanulták meg, hogy saját maguk is meg tudják oldani (legalább részben) a helyzeteket, amibe belekerülnek. E helyett azt tanulták meg, hogy Anya/Apa mindig – de mindig – ott van és azonnal a segítségükre van, helyettük oldja meg a dolgokat. 

Ezek az úgynevezett „helikopter szülők”. Folyamatosan köröznek a gyerekük felett (körülötte), egy pillanatra sem hagyják magukra őket – még akkor sem, amikor pedig a gyerek, koránál fogva, már igencsak el lenne egyedül is. 

Ők azok a szülők, akik egy mondjuk 10-12 éves gyerekre még azt mondják, hogy „de hát annyira picike még”. És ekképp is bánnak vele. Piciként. Gyámoltalanként. Folyamatosan táraságra és segítségre szorulóként. A gyerek pedig elhiszi, hogy ő ilyen. Hogy ez a normális – hogy mindig vannak körülötte, hogy mindig segítenek neki, hogy ő egyedül nem lehet biztonságban. Amit pedig gyerekként beleoltottak a szülők, azt viszi magával a felnőtt létbe is.

.

Milyen viselkedések tapasztalhatók párkapcsolaton belül?

milan-popovic-FHvpa4-Fpu8-unsplash

Első és legkézenfekvőbb, hogy nem akar egyedül lenni. Ha párkapcsolatban van, mindig a párjával akar csinálni mindent. Ha a párja nem tud vele aznap pont együtt reggelizni, akkor lehet, hogy inkább kihagyja a reggelit. Hát csak nem fog egyedül enni…?! A legjobban azt szereti, ha még napközben is együtt vannak, tehát a legjobb, ha közös munkahelyen dolgoznak. De ha ez a lehetőség nem adott, akkor napközben a folyamatos kapcsolattartás üzenetek/telefonhívások által a minimum, amire szüksége van. 

Teljes szimbiózist épít ki a párjával. Legalábbis erre törekszik. Az egyedül töltött időtől való félelme miatt képes olyan dolgokat is csinálni, amik tulajdonképpen nem lennének a sajátjai. 

Magára veheti a párja hobbiját, nézeteit, viselkedésmódját, napirendjét, bármit, akármit. Mindezt azért, hogy minél több időt tudjanak együtt tölteni – és nem azért, mert tulajdonképpen a csinált dolgok neki örömet okoznának. Persze, ha megkérdezzük őket, akkor a legnagyobb lelkesedéssel mesélnek arról, hogy például milyen fantasztikusan léptek ki a párjuk segítségével a komfort zónájukból azzal az adott új hobbival és hogy ez nekik tulajdonképpen mennyire jó. De valahol mélyen ezt még ők maguk sem hiszik el. A valódi indok pedig csak az, hogy ne egyedül kelljen lenniük, hanem a szimbiózisban.

Amikor párkapcsolatban van, teljesen feladhatja önmagát. Előfordulhat, hogy elkezd az egész élete a párjáról szólni. Mindent érte/miatta tesz, neki segít mindenben, közben saját magáról teljesen elfelejtkezik. Feladhatja a saját egyéni céljait (már ha voltak neki ilyenek bármikor is egyáltalán) és teljes fókuszával a párjának él. Szerintem már ti is érzitek mostanra, hogy ez egy kőkemény függőségi viszony és játszma.

Mivel tulajdonképpen egy függőségről beszélünk, az ilyen emberek egyik párkapcsolatból akár azonnal a másikba mehetnek. Egyik a másik után, megállás nélkül. Ha nagyon extrém mértékben félnek az egyedül töltött időtől és az egyedülléttől, akkor az válhat a gyakorlatukká, hogy amikor érzik, hogy jelenlegi kapcsolatuk szavatossági ideje a lejárathoz közeledik, már el is kezdenek új pár után nézni. Kilépni önmaguktól pedig úgy fognak, hogy már ott is a soron következő pár. Így érik el azt, hogy akárhány évesen talán még egy napot nem laktak egyedül, egy teljes napot nem töltöttek egyedül egész életükben…

Ha pedig egy ilyen embernek egyszer csak – például nem saját döntéséből – hirtelen véget ér a párkapcsolata, számára kemény időszak veszi kezdetét. Ilyenkor láthatja és tapasztalhatja azt meg tisztábban, hogy mennyire alacsony szinten van az önbizalma, mennyire képtelen egyedül létezni, mennyire nagy mértékű félelem és szorongás tölti el őt egy ilyen helyzetben. Nem képes egyedül enni, egyedül aludni, megtervezni saját életcélokat. Hirtelen kiüresedve, cél nélkül és elveszve érzi magát.

De miért? A válasz egyszerű. Azért, mert az eddigi élete a volt párjáról szólt, aki most már nincs mellette. Most saját magáról kellene, hogy szóljanak a hétköznapok, de ebben nincs gyakorlata, nem tudja, hogyan kell ezt csinálni. Itt pedig vagy ráeszmél erre és változtat, kidolgozza magából belső lelki munkával ezt a káros mintát, vagy pedig fénysebességgel újabb pár után néz.

.

.

A cikk folytatása 02. 16-án következik, amiben további gondolatokat olvashattok a témában párkapcsolati, baráti és szülői oldalról, illetve a feloldás lehetőségeiről.

.

.

A cikk a Womagic.hu oldalon jelent meg.

.

.

Kapcsolódó cikkek:

Karácsony egy extrém nárcisztikussal – 2. rész, “elszenvedő” félként a megoldási lehetőségek

Karácsony egy extrém nárcisztikussal – 1. rész 

Mérgező szülők – tipikus mondataik és sérülések, melyeket ezekkel okoznak 1. rész

Mérgező szülők – 2. rész

A Kedveskedő szindróma: jelek, hátrányok és a gyógyulási folyamat

A “…de mit gondolnak majd mások?” csapdája

Kik a Férfi-gyermekek és mi a jele annak, ha te is az vagy?

Mérgező nők: hogyan ismerjük fel őket és mit lehet tenni ilyen esetekben

Élet egy nárcisztikussal: A mérgező kapcsolat jelei és megoldásai

“Ha szeretnél, akkor tudnád, hogy…” A tipikus női mondat

Párkapcsolati blokkoló működésmódok

“A nők csak pénzt akarnak…” Igaz ez a megbélyegzés?

Farkasként a párkapcsolatban

Amikor a Férfi dob egy csontot

Elférfiasodott nők, elnőiesedett férfiak

Miért mindig elérhetetlenekbe futsz bele?

Olyan sokat bántottál, mégis miért ilyen nehéz elengednem téged?

A 365 nap című film párkapcsolati elemzése

Férfi szemmel: a boldog párkapcsolat nem kor kérdése

„Bármit csinálok, nem tudom a páromat boldoggá tenni…”

Az én-idő – avagy hogyan maradj önmagad a párkapcsolatban?

Pszichológiai bántalmazás a párkapcsolatban

Egy valós bántalmazó párkapcsolat megélése – Anna története

A Megmentő szerepének felvállalása a párkapcsolatban

Ha tetszettek a fenti cikkek, a további cikklistáimat itt találod meg.

11 Comments Add yours

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s